A norvég
Dátum: 2008. április 24. 17:10Műfaj: NovellaCimkék: elválás, valóság, remény |  |
Igaz történet egy nőről és egy férfiról. Arról, hogy a szerelemben az idő, a távolság és a nyelvi különbségek mégsem számítanak annyira, mint azt sokan hiszik. Ha igaz érzelmek vannak közöttük, nincs igazi akadály.
Hogy is kezdjem? Hosszú történetnek tűnik, míg a fejemben összezavarodva van, de majd összeáll egy szép történetté. A szilveszterem nem volt könnyű. Egyedül kellett töltenem, párom nélkül, nem tehettem semmit, bármi történhetett aközben, míg én itthon néztem azt a fránya tévét. Ki tudja, hogy ő addig mit csinált, méghozzá kivel csinálta a semmit. Nem tudok semmit, mert milyen is az, hogy rákérdezek? Ha nem csinált semmit, akkor én leszek az, aki nem bízik meg a másikban. Pedig kifogtam egy olyan férfit, aki kedves, aranyos és rendes, a mosolyáról már nem is beszélek, oldalakat lehetne róla zengeni, milyen édesen is tud mosolyogni. Szerencsésnek is mondhatnám magam, mert nem csak én voltam érte versenyben, és ő engem választott. Képtelen vagyok megbízni még benne is, pedig nincs okom, legalábbis eddig nem volt okom rá gyanakodni bármi miatt is. Őszintén viszonyul hozzám, elmondja, ha van valami, és tisztel a korkülönbség ellenére is. Először is, kezdem az elején. Könnyebb lesz nekem is, és az esetleges hallgatóságomnak is. Két éve ismertem meg az én mostani páromat, méghozzá olyan helyen, ahová minden nap be kell járnom: a munkahelyemen. A cég, ahol dolgozok, egy nemzetközileg elismert cég, így külföldre visznek, és onnan hoznak is embereket, hogy megismerhessük egymás kultúráját, szokásait. Abban az évben, amikor megismertem, ő volt a csere. Egyik kedves munkatársnőm ment az ő helyére Norvégiába, és ő jött hozzánk a norvégok közül. Először nem is kedveltem, nem tudom miért, még nem beszélte a nyelvünket, csak angolul tudott, és mindenkinek hozzá kellett alkalmazkodnia. Tudtam már akkor is angolul, de akkor is jobb a saját nyelvén az embernek. Mint utólag megtudtam, én az első pillanattól tetszettem neki, csak nem mert odajönni hozzám még, mert nem akarta hogy az elején kikosarazzam. Szerintem is kosár lett volna a sorsa akkor még. Kábé három hónap után kezdtünk jóban lenni, ha már egymás mellett vannak az asztalaink, és egy projecten is dolgozunk, akkor nem is lehetünk nem beszélő viszonyban. Nekem akkor még egyáltalán nem jött be még mindig, pedig már ismertem. Akkor jöttem rá, hogy tetszik, hogy érzek valamit iránta, amikor a következő nyáron hazament vakációzni, és a munkatársnőm pedig visszajött haza. Egy két eltelt, mikor rájöttem, mit is érzek. Amíg itt volt, minden nap találkoztam vele, fel sem tűnt, hogy tetszik, de amikor már második hete nem tartottam vele a kapcsolatot, kezdtem elszomorodni, kezdtem érezni azt, amit ilyenkor egy szerelmes érez. Miután erre az egészre rájöttem, a legközelebbi munkanapon rögtön megkérdeztem a munkatársnőmet, hogy nem tervezi-e a vissza menetelét. Akkorát dobbant a szívem, amikor kijelentette, hogy még egy évre cserélnek a norvéggal, hogy szerintem az egész iroda beleremegett. Én legalábbis úgy éreztem. Olyan hosszú volt a nyár, főleg azért, mert tudtam, visszajön, és kialakíthatom vele azt, amit eddig is kellett volna. Lesz esélyem. Lassan teltek a napok, és nagy vánszorogva eljött a szeptember elseje, az csere-utazás napja. Másnap már ő jött be, és ő birtokolta ismét az asztalát. Nem tudtam megmaradni a székemen, állandóan kellett valamit csinálnom, hogy nehogy valami őrültséget tegyek. Legnagyobb meglepetésemre egyik nap délután, mikor hazafelé készülődtem, odajött hozzám. Megkérdezte, angolul persze, hogy nincs-e kedvem vele tölteni egy vacsorát a hétvégén. Nem tudtam, hirtelen mit válaszoljak, annyira ideges lettem, féltem hogy lejáratom magam, vagy megsértem valamivel, ezért meg se szólaltam. Azt hitte, hogy ezzel én vissza akartam utasítani, de aztán utána rohantam, és megmondtam, hogy nagyon örülök a meghívásának. Azon a hétvégén a szombat estém mesebeli volt. Megismertem egy olyan oldalát is, amit a munkahelyen nem volt alkalmam. Nem minden nő szereti a romantikát, de én reménytelenül oda vagyok érte, és nem minden férfi tudja előhozni magából a romantikus lelket, de neki sikerült. Annyira boldognak éreztem magam, leírhatatlan élmény volt. A vacsorára én helyeztem rá a koronát, amikor megcsókoltam. Nem bírtam magammal, az ösztöneim - ha nőnél beszélhetünk ilyenről - hajtottak. Elmondtam neki, hogy mit is vettem észre magamon, magamban a nyáron, és nagy meglepetésemre bevallotta, hogy én is nagyon tetszek neki, nem is kis ideje, a kezdetektől fogva már belém van esve. Nem is kell részleteznem, hogy az este hátralevő részében mi volt a program. Összejöttünk. Nagyon jól érzem azóta is magam ebben a kapcsolatban. Most vagyunk három hónapja együtt. Jó lett volna együtt karácsonyozni, együtt ünnepelni az Új évet, éjfélkor egymást megcsókolni, de ez elmaradt idén, és valószínűleg nem is lesz együtt karácsonyunk. Az ő igazi élete Norvégiában játszódik, nem itt, Magyarországon. Júniusban vissza kell mennie haza, de a nyár után már nem jön vissza. Soha többé. Maximum egyszer-kétszer idelátogat, de az évi 1-2 alkalmat jelent pár napig. Nem vagyok a távolsági kapcsolatok híve. Sose voltam az. Szerintem egy kapcsolatban kell az egymás közelsége, érezni egymás bőrét, illatát. 2000 kilométer pedig ezt nem nagyon engedi meg. Nem Debrecenben lakik, hogy akár minden második napon találkozhassunk, és még ezzel is túloztam. Annyira jól esett, hogy otthon, Norvég földön is gondolt rám, és hozott nekem onnan ajándékot. Nem is az érdekelt hogy mit kapok, hanem az volt a fontos hogy tőle kapom. Persze ő is kapott tőlem ajándékot karácsonyra, de akkor is meglepetésként ért, hogy megtaláltam azt a valakit, aki gondol rám a szeretet ünnepén. Ezzel elég naivnak hangozhatok, de nem érdekel. Tűnhet egy csöpögős giccsnek ez az egész, a vak ló a gödörbe nem esett akkorát, mint én belé. Boldog vagyok, és talán az leszek még kábé fél évig. Aztán nem tudom mi lesz velem, velünk, de nem akarom magam hiú ábrándokba ringatni. A realitás talaján próbálok maradni, néha megy, néha nem. Majd alakul valahogy a sorsunk, ha megvan írva a nagy könyvben egy közös fejezet, akkor az be fog teljesedni. Én alakítom a sorsomat, megpróbálom úgy, ahogy mindenkinek jó. Nem tudom, hogy mi zajlik az ő fejében, hogy ő hogyan tekint a jövőbe, de reménykedek, hogy hasonlóképpen, mint én. Íme, elmeséltem e rövid szerelmi történetet. Itt van a bizonyíték, hogy bárki lehet ő, nekem nem valószínű hogy ő az, de bármikor találkozhatok akár egy indiai, akár egy amerikai személyében is vele. És még hogy milyen nagy ez a világ…
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
