vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Boldogság harangkötele

Műfaj: NovellaCimkék: gyermeki szeretet, boldogság

A lányka görcsösen kapaszkodott a vastag kötélbe, amely egyenletesen repítette fel s alá. Érezte tenyerének síkosságát, melytől kissé bizonytalanul tartotta meg testének súlyát, de nem akarta, hogy vége legyen ennek a csodálatos érzésnek, amely maga a boldogság volt.

   A lányka görcsösen kapaszkodott a vastag kötélbe, amely egyenletesen repítette fel s alá. Érezte tenyerének síkosságát, melytől kissé bizonytalanul tartotta meg testének súlyát, de nem akarta, hogy vége legyen ennek a csodálatos érzésnek, amely maga a boldogság volt. Felette, a csúcsos kupolában zengett a harangok játéka. Már nagyon régen szeretett volna az öreg harangozó helyében lenni. Mindig csodálattal nézte a kis embert, ahogy több tíz éves tapasztalattal, szinte eggyé vált a harangok által le-föl ringatózó kötéllel. Most olyan érzése volt, mintha fel akarná rántani őt az óriási, gigantikus hangerdőbe, mely egyszerre a mennyországba és az örök szabadságba repítené. Fel az égbe, a felhők közé, melyeket annyira szeretett nézni, mikor hanyatt feküdt a szénaillatú mezőn.

   - Megint ott voltál a templomban? Hiába! Mindig mondom én, hogy már tizenkét éves a lány, de még mindig nem nőtt be a feje lágya! – fordult oda anya a lány apjához szemrehányóan.
   - Tehetek én róla? Olyan későn érő típus – válaszolt vissza egykedvűen az apa, miközben figyelte, ahogy a zsíros serpenyőben pirosodó palacsinta zsírgolyócskákat köpköd a tűzhely téglavörös színű zománcos felszínére. Az apa türelmetlenül várta, hátha valamelyik elszakad végre és majd az erre odakészített tálban végződik rövid útja.
   A lány nem válaszolt. Némán hallgatott. Tudta, ha elmondaná anyának, hogy az öreg még a kötélre is felengedte, biztosan a templom közelébe sem mehetne többé. Majd apának később elmondja. Most jól esett neki az otthon illata, melyet a fürdőben ázó ruhák mosószer- és a palacsinta édeskés illatának közös tánca hozott létre a füstös levegőben, s láthatatlanul beférkőztek orrának nyílásaiba. A kis rádióban recsegve szólt a jó ebédhez szól a nóta.
   Jó ebéd lesz – gondolta. Apja továbbra is a tűzhely melletti fából készült kissé rozoga hokedlin ült és figyelme lankadatlanul a készülő palacsintákon csüngött. Most már a lány is csatlakozott hozzá, s nevetve néztek hol egymásra, hol a tűzhelyre anya nem kis rosszallása közepette. Imádták egymást. Önfeledten játszottak, ha éppen arra támadt kedvük, s minden vidám alkalmat kihasználtak. Az utolsó szakadt palacsinta már nem érte el végső állomását. Reptében kapta el két cinkos kéz, s gazdájuk vidáman szaladt a zsákmánnyal, hogy minél előbb tudják szájukba gyömöszölni, mielőtt a másik elrabolhatná szerény darabkáját. 

   A templom áhítatos illatokkal tele fogadta apa és lányát. Színes üvegekkel kirakott mozaik ablakokon sejtelmesen szűrődött be a nap sugara, s a keskeny fénysávokban ezernyi porszemcse ropta táncát. Kissé megszeppenve lépkedtek a középen gondosan leterített vöröses szőnyegen. A lány apjára nézett bátorítóan. Apa lenézett lánya vízkék szemébe.
   - Biztos, hogy szabad?–kérdezte az apa kissé bizonytalankodva.
   - Hát persze! Azt mondta az öreg, hogy jöhetünk!– válaszolta a lány halkan, de még így is visszhangzott vékony hangja a templom nehézkes csendjében.
   - Ha ezt anyád megtudná!– gondolkodott kissé hangosan az apa, de már cinkos mosoly ült keskeny szája sarkán.
   A terem jobb oldali sarkában kitárult egy kicsiny ajtó. Az öreg állt ott és intett nekik, hogy mehetnek. Olyan alacsony volt a nyílás, hogy apjának le kellett hajolnia, hogy átférjen. A lány arra gondolt, hogy biztosan a kis öreg számára méretezték, mert az ember olyan kicsi volt, hogy a feje és a fenti ajtófélfa között még így is egy tenyérnyi rés maradt. A lány éppen elfért csak alatta. Keskeny, vaskorlátos csigalépcső vezetett fel, olyan magasan, mintha az égbe akarná felvinni a véletlenül idetévedt látogatóit.
   - Itt akarsz felmenni?– kérdezte gyermeki félelemmel hangjában az apa.
A lány nem válaszolt. Erősen szorította meg apja kezét.
Görcsösen kapaszkodtak meg a vastag kötélbe, amely egyenletesen repítette őket fel, s alá. Apa újra gyermek lehetett, újra repítette a boldogság harangkötele; emelte őket a felhők közé, emelte őket az angyalok közé. A lánynak lebegett búzaszínű haja, vízkék szemének pillantása belebújt az apa gondolataiba. Boldogok voltak.

Déli harangszó hallatszott a rádióból. A villanytűzhelyen vöröslött a serpenyő, hogy újra fogadhassa az édes folyékony masszát. A füstös levegőben emlékek rajzolódtak a sercegő tál felett. A tűzhely mellett modern étkezőgarnitúra kárpitozott székén kisleány üldögélt.
   - Anya! Mikor szakad el végre már egy? – kérdezte csengő hangján türelmetlenül a búzaszín hajú kislány.
   Anya mosolyogva figyelt fel a vékonyka hangra. A rádióban felcsendült a nóta.
Jó ebéd lesz ma.

Vége

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.