Meg nem történt dolgok II.
Dátum: 2008. július 17. 15:38Műfaj: NovellaCimkék: szerelem, múlt |  |
A háromrészes novella második darabkáját prezentálom. A harmadik rész még nincs készen, idővel majd az is felvonul a sorba. És ennek az oka: hogy a meg ne történő dolgok még mindig történnek.
Nem tudom, hogyan folytassam. Éppen azon gondolkozom, hogy is folytatódott. Voltak furcsa dolgok, meg kell hogy mondjam. Sokan ennek akár spirituális jelentőséget is tulajdoníthattak volna, mivel nemegyszer előfordult, hogy valamilyen késztetés miatt nem futottam a busz után és csak a következővel mentem, vagy éppen korábban indultam el otthonról. Esetleg otthon hagytam a telefonom, hogy vissza kelljen rohannom érte. Ezáltal rendszeresen találkoztam vele a buszon vagy utcán. Vajon irányít minket valaki ott fent? És ezért történtek ezek, mert az a nagyobb hatalom így akarta. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy aranyos volt. Főleg, amikor a történeteit mesélte. Én voltam a lelkes hallgatóság, őbelőle meg áradtak a szavak. Általában mindig ő beszélt én meg hallgattam. Én egyébként is ilyen természetű vagyok. Jó hallgatóság. Fárasztónak érzem a folytonos beszédet. Ugye, említettem már, hogy környezetem, környezetünk észrevett valamit. Sokszor megkérdezték, mi újság, de aztán egyre jobban idegesített az, hogy összepárosítanak vele. Én nagyban titkoltam érzelmeimet, nemegyszer direkte rossz megjegyzéseket tettem Rá, hogy eltereljem a leghalványabb gyanút is magamról. Túl sok volt már nekem az, hogy a barátaim felhozták a témát, valahogy mindig oda lyukadtunk ki, hogy ő van terítéken. Én próbáltam elfelejteni, de nem hagyták. Elég rossz időszakon mentem akkoriban keresztül. Kicsit kikészültem, idegileg nem voltam rendben egyébként sem, és ez még rakott rá egy lapáttal. Ha az a lány nem lenne…,sokszor ez járt a fejemben. Vajon mi lenne akkor? Sajnos sokszor belegondoltam, ennek a vége pedig egy kiadós sírás lett. Most mindenre fejet rázva gondolok vissza, nem kellett volna ezeket. Mi tehet az ember, ha sajog a szív? Talán ezeket is meg kell élnie az embernek, hogy megtudja, milyen az élet. Ilyen. Az egyik része. Segítségre szorultam. Méghozzá baráti segítségre. Szerencsére volt, aki segített. Mindig bizonygatta, hogy itt mégis van valami, a külső szemlélő többet lát. Nem akartam hinni neki, de néha mégis beadtam a derekam. Az azutáni napokon mosolyogtam, mint egy vadalma, és tényleg úgy vettem észre Rajta, hogy ez nem csak egy barátság. Megint. Rendszeresen. Aztán volt egy nap. Egy nap, amikor hosszasan, nem csak a buszon, beszélgettünk. Találkoztunk, azt is véletlenül. Mindketten csak sétáltunk, nem siettünk sehova. Leültünk a parkba egy padra, és több órán keresztül csak beszéltünk és beszéltünk. Hihetetlen, milyen hamar telt az idő akkoriban! Mintha csak egy óra lett volna az egész, de igazából megvolt az négy is. Délután volt, mennem kellett volna hazafelé. Egyfelé mentünk a parkból. Az utat is végigbeszélgetve mentünk. Búcsúzáskor viszont mintha félbeszakadt volna valami. Túl hamar, túl egyszerűen köszöntem el. Szinte leráztam. Meg sem álltam a Buszmegállóban, csak egy sziát odaszólva továbbmentem. Utána belegondolva rögtön megbántam, hogy csak ennyivel elintéztem a dolgot. Többet érdemelt volna a befejezés. Egyik reggelen valahogy felhozódott a napfelkelte témája. Beszélgettünk, hogy milyen gyönyörű, milyen varázslatos az egész. Hirtelen csend lett. Majd egy perc múlva körülbelül, újra megszólalt. “Olyan jó lenne egyszer felmenni a hegyre és megvárni a reggelt. Amikor felkel a nap. Romantikus lehet…” Ránéztem, nem bírtam megszólalni. Vagyis inkább nem tudtam mire vélni ezt a megnyilvánulását. Tetszett, de semmiképpen nem akartam magamra venni. Végülis közöttünk állt a barátnője. Csak annyit mondtam erre, hogy biztos szép lehet, ami tényleg igaz, az én véleményem volt, csak nem a teljes. Nem akartam túlságosan megnyilvánulni, nem akartam koppanni. Féltem, még mindig félek.vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
