Pöttyök a labdán
Dátum: 2011. március 02. 20:22Műfaj: NovellaCimkék: milyen az, ha egy családban szeretet van |  |
Történt, hogy a kis pöttyös labda gurult a füvön a vízelvezetőárok felé...a két testvér versenyt futott utána. - Aztán a labda valami egészen mássá vált!
Pöttyök a labdán
Az udvar utcai részén volt egy kis vízelvezető árok, Csak éppen akkora, hogy nagyobb esőzéskor azt a vizet, amit a gyep nem tud elnyelni, kivezesse a telekről. A porta errefelé lejtett. A kerítés innen már csak alig egy méternyire volt.
A kis pöttyös labda vígan gurult az árok irányába, majd egyszerűen belepottyant. A két gyerek egymással versenyezve futott az árkocska felé, hogy a labdát elérje a másik előtt.
Ikrek voltak, mindössze 133 másodperccel előzte meg húgát születéskor a fiú. De ő volt a báty, a „nagyobb”. Most is egy gondolatnyi volt közöttük a távolság, de a kisfiú volt a gyorsabb, ám mielőtt az utolsó métereket megtehette volna … hasra vágódott a füvön. A kislány, látva, hogy nem ő lesz a győztes egyszerűen elgáncsolta testvérét. A fiúcskának úgy húsz centire az árok széle előtt sikerült szétterpesztett lábaival-kezeivel lefékeznie csúszását, így nem került bele az árokba. Ahogy megállt, visszanézett húgára, aki rémülten állt és várta, hogy mi lesz a következménye tettének. A fiú szeme kérdőn feszült a lányénak: Miért? A következő pillanatban viszont könnyel telt meg, mert a fájdalom, a megszégyenülés ellen még csak így tud védekezni egy alig emberke. Tenyerét és térdeit meghámozta a hol füves, hol még feketéllő föld. Nem volt veszélyes, alig sérült rajtuk a bőr, de fájt, mert attól kapta, akitől tán nem várta.
Apjuk éppen az eséskor lépett ki a házból. Nem látta az okot, csak a következményt. Odaszaladt a fiúhoz, felvette ölébe és elvitte a szőlőlugas alatti lócához. A gyerek sírdogált, szipogott és sebeit tapogatta.
- Mi történt gyerekem? – kérdezte apja.
- El-estem apa – válaszolt könnybe lábad szemekkel a fiú.
- Azt én is láttam, de hogy történt?
- Futottam és…megbotlottam – füllentette a gyerek ártatlan szemekkel.
- Jaj, te gyerek! Mondtam már, hogy ne rohangáljatok ennyire! Látod, elég egy rossz lépés és kész a baj! – feddte meg gyerekét pajkosan apja.
- Tudom én apukám… - a fiúka átölelte szüleje nyakát, és csendesen sírdogált tovább.
- No, de meg kell ezt a sebet tisztítani, nehogy baj legyen belőle, hiszen tudod…?
- Persze. Elfertőződhet…tudom.
Az apa felemelte fiát, az ráfonódott lábaival is és bementek a házba, ahol anyjuk éppen a leves főzéssel volt elfoglalva. Ahogy meglátta fia könnyes szemeit ott hagyott mindent és hozzájuk sietett. Krumplipucolástól földes kezeit kötényébe törölgette.
- Mi történt drágám? – nézett a még mindig könnyeivel küszködő fiára
- El-es-tem… – sírta el anyjának is azt, amit apjának, hiszen most könnyű volt nem igazat mondani, mert a könny elfedte az árulkodó szemeit. Mert szüleik olvastak belőlük! Ha valami nem úgy, vagy nem egészen úgy történt, ahogy ők azt előadták…elárulta őket csillogó szemük. És rájöttek…nem érdemes próbálkozni mással, csak is az igazsággal! De most nem lehetett kivenni a szem tükréből, hogy a legényke nem a teljes valót mondja.
- No, várjatok. Mindjárt hozok vizet!
Anyja bement a fürdőszobába és egy kis lavórba hozott melegvizet, mellette szappant és törölközőt. Elvette a gyerkőcöt az apjától, lehúzta lábairól a cipőt, zoknit, beleállította a vízbe és kíméletesen, de alaposan átmosta a sérült felületet többször is. A fiú sziszegett hozzá, bár nem is fájt neki annyira, inkább csak megszokásból tette.
Előkerült a csodaszer is, egy hámosító kenőcs, ami tényleg hamar begyógyította az efféle „harci” sebeket.
Az anya leültette fiát egy székre és ráparancsolt, hogy, innen sehova míg a kenőcs látszik a seben…míg be nem issza! Mindig csodálkozott a fiú rajta: hogy tudja beinni a seb azt a ragacsos krémet úgy, hogy még szája sincs?! De már tapasztalatból tudta, hogy valahogy mégis, mert egy idő után eltűnik a kézről, lábról, ahová éppen kenik! Szófogadóan ült, szinte nem is mozdult. Várta, hogy gyógyuljon a sebe.
Az apa közben kiment a házból, leült a lugasban az asztalhoz, és folytatta munkáját. Írt. Egy vastagabb füzetfélébe szorgalmasan írta, rótta a betűket, hogy a végén majd összeálljanak valami rendezett formába.
A kislány, kezében a folyókából kivett pöttyössel a ház felé osonkodott. Apja nem figyelt rá, de szeme sarkából látta, ahogy lehajtott fejjel, szinte tyúklépésben csalja a távolságot a házig. Aranyló hajában vígan játszott a Nap káprázata. Kis, színes vászonszalagokkal volt haja hátul csutkába fogva. Olyan volt, mint egy angyalka, aki az emberek jobbulására jött a Földre.
Élénk kék szemeiben ott bujkált valami fiús dac, ami olykor magával ragadta egyébként szelíd természetének lépdelő csikaját. Festeni se lehetett volna szebbet tőle! Olyan igazi, elképzelt, megálmodott szépség volt!
- Hová ilyen lopakodva? – kérdezte csendesen tőle apja, fel se nézve irományából.
- Megyek…megnézem…mi lett Pisti térdével – volt a vékonyka hangú válasz.
És mielőtt apja mást is kérdezhetett volna már bent is volt a házban. Meglátta testvérét, aki még mindig mozdulatlanul ült, szinte trónolt a székben. Anyjuk folytatta félbehagyott munkáját, hiszen estére meghívásuk van! A közeli városba mennek, előadóestre. Meghívták a férjét, hogy többedmagával tartson egy-két órányi felolvasást az eddigi szerzeményeiből. Azt válogatta most nagy buzgalommal annyira kint a szőlő alatt.
A kislány lehajtotta fejét. Arcán egy idő után könnycsepp kezdett lecsorogni. Nagyokat nyelt, de nem szólt, csak állt még mindig ott, ahol belépett.
A testvére ránézett, és ahogy meglátta húga arcán a sírás árulkodó jelét lekászálódott a székről és elé állt. Halkra fogva szavait, szinte súgta:
- Ne sírj! Nincs miért sírnod, hiszen látod…nekem fáj! – s egyik lábát testvére elé tartva mutatta neki sebesülését.
- Én csak….én csak…- de már nem tudta befejezni mondókáját, mert könnye csatornájából kiesett az a dugó, ami eddig még úgy-ahogy elzárta annak útját.
Anyjuk ismét ott hagyta a főzést és melléjük guggolt.
- Mi a baj csillagom? Ennyire sajnálod a tesódat? Szép tőled, de ne itasd az egereket, hiszen látod…nem történt nagy baj! – mutatott a fiú térdére.
- Nem is csak azért sírok, hanem mert…- kezével törölgette a szeméből kibuggyanó könnyeit a lány – mert…
- Mert? – ismételte el anyjuk – mit akarsz mondani ezzel?
Érezte, hogy most hallja meg lányától az esés igazi okát.
- Hát,…hogy elesett Pisti, abban én vagyok a … - nem tudta befejezni, mert a testvére hozzá lépve magához ölelte okos kis fejét, és…együtt könnyezték meg a miértet!?
- Hagyd csak kisfiam, hagy mondja el a testvérkéd, amit el akar mondani! – szakította félbe a mama az együtt búslakodást.
- Az úgy történt… – kezdett bele szipogva, ikegve a kisleány – hogy szaladtunk a labdáért…én pedig…felbuktattam Pistit, hogy ne ő érje el a lab-dát, mert…- újra eltört nála a mécses, de egy kis idő múlva csak befejezte a mondókáját – mert, én szerettem volna vele játszani tovább. Nem akartam, hogy megsérüljön…nem akartam! – a fiú nyakába borulva mondta már ezeket, mintegy bocsánatkérően.
- Látod, nem történt nagy baj velem – vigasztalta húgát a fiú.
- De akkor is…hiszen szándékosan okoztam neked bajt! Bocsáss meg nekem!
Együtt sírtak most már…hárman, hiszen a mama se tudta száraz szemmel nézni tovább.
- Mi ez a közös sírás-rívás? – kérdezte őszinte érdeklődéssel az apa, aki hallva a benti susmogást most lépett be az ajtón.
Felesége felegyenesedett, magához ölelte gyerekeit és könnyein át felelt:
- Tudod szivem, ha valaki őszinte, ha megbánja, amit tett az előcsalogatja a könnyeit, bármilyen mélyen vannak a lelkében.
A férfi leguggolt gyermekeihez, szemével végig simogatta az övéit, majd a lányához fordult:
- Ugye kincsem nem véletlenül esett el a testvéred?
A szőke tündér bájos arcán szégyen pírja égett.
- Nem, apa, mert én buktattam el – a mondat végére már görbülni kezdett a szája, de apja kezével megemelte a lány okos kis fejétt, megvárta, míg ránéz, és komolyan, de atyaian mondta:
- Nem szép dolog bárkit buktatni. Sőt…aljas dolog, ugye tudod?! De a testvéreddel szemben tenni már egyenesen bűn. A pillanatnyi előny nem éri meg azt, hogy magadra haragítsd bárhogy is azt, akivel védenetek kell majd egymást, ha felnőttök! Mert eljön majd a nap, mikor már csak ő marad neked, mint a legközelebbi rokonod. Ezt már a múltkor megbeszéltük, ugye emlékszel?
A kislány bólintott a fejével.
- Gyere drágám – nyújtotta kezét felesége felé – mi most menjünk ki, mondani akarok neked valamit, és a gyerekeknek amúgy is megbeszélni valójuk van egymással.
Az asszony hozzá simult párjához, átölelték egymást és kisétáltak a lugas alá.
- Ne haragudj rám Pisti, kérlek! Bocsáss meg nekem, hogy rosszat tettem veled! – kérlelte lehajtott fejjel testvérét a lányka.
- Tudod mit szoktak mondani anyáék?! Nézz a szemembe, mert az azt jelenti: őszinte amit mondol, – súgta halkan a kislánynak a testvére – hiszen tudod, ezt halljuk tőlük, a szüleinktől, és ők így is tesznek egymással, és mindenkivel!
A leány szembe nézett bátyjával. Ha sírt még szebb volt szeme kéke. Valóságos zafír csillogott a szemében!
- Talán csak akkor voltam mérges rád, mikor elestem, de haragudni nem is haragudtam rád! – mosolyodott el a fiú, és ebben a mosolyban benne volt, hogy őszintén gondolja, amit mond.
A lány odalépett hozzá és átölelte bátyját.
Szüleik nézték őket. Egymás kezét fogva álltak az ajtóban. A két gyerek, ahogy észrevette őket hozzájuk szaladt. Az apa a fiút, az anya a lányt kapta föl, és csókolták őket, simogatták okos kis fejüket.
- Anya! Mennyire lehet…szeretni? – kérdezte érdeklődve a lányka, szemében még csillogott a megbánás és az öröm könnye.
Anyja kissé előrehajolt, a lánnyal kezében, és felvette a székre tett labdát.
- Látod kislányom…mennyi pötty van ezen a labdán? Képzeld el, hogy minden pötty valaki, akit te szeretsz. Ez a kicsi Petike, az osztálytársad, aki segít neked az iskolában, ha nem értel valamit a matek órán. Ez a nagyobb Erzsike, a barátnőd, és akivel megbeszélsz mindent, ami történik veled, ami érdekel a világból. Ez a még nagyobb … a testvéred, akit…tudom, hogy szeretsz, még ha most…! És…keresem, de nem találom…én és a papátok…mi nem is vagyunk ezeken a pöttyökön…olyan kicsi nincs rajta…!
A kislány átkarolta kezeivel anyja nyakát.
- Anya, nem jót keresel! Olyan nagy pötty nincs ezen a labdát, ahogy én – ránézett testvérére - ahogy mi szeretünk titeket! Tudod?!
A család összeölelkezett. Négyen a világban, akik összetartoznak.
- Apa, – nézett szembe a fiú apjával – és a te labdádon mekkora az a pötty, amiről tudható, hogy te mennyire szereted anyát?
Apja elmosolyodott, megsimogatta fia buksiját.
- Tudod kisfiam, az én labdámon, sok apró és kevesebb nagy pötty van. A két legnagyobb pötty…ti vagytok, te és a húgod.
- És anya? – vágott közbe érdeklődve a lány.
A férfi szembe fordult feleségével.
- Nekem az anyukátok nem pötty! Ő a labda, amire pöttyöket rajzol minden szó, minden mosoly, minden ölelés, amit egymásnak szánunk! Csak egymásnak! Minden tőle indul, és hozzá tér meg. Ezt még…talán, most nem értitek, de majd….egyszer, igen.
- És mikor apa? – kérdezte a fiú.
- Majd, ha nagyfiú leszel! – válaszolt férje helyett az anya, és szemeiben a fény úgy csillogott, mint a karácsonyfán szikrázó csillagszóró ezerfelé repülő szikrái - ahogy férje szemébe nézett.
- Tudom már apa, hogy lehet úgy szeretni, ahogy te szeretted anyát! Értem már milyen, ha te vagy a labda, és minden pötty belőled indul és hozzád tér vissza…most már tudom! A fiatal nő arca sugárzott a boldogságtól, ahogy belekarolt abba a férfibe, akivel most bevonultak azon az ajtón, ami mögött a gyerekkori boldogság reménye várta…amit egyszer, valaha már megélt, mint kislány.
Mert a világ nem változik, ha nem hagyjuk - csak a szerepek cserélődnek!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
